MAX NAPLÓ - Nagy-völgyi Favor kennel

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

MAX NAPLÓ

Max Napló
Közös levél Réka Anyunak Maxtól mert bizony eltelt két hónap!!
Avagy minden olyan gazdijelöltnek aki még nem rugaszkodott el arról a bizonyos deszkáról…

Drága Réka Anyu!

Rohan az idõ, már két hónapja hogy azon a nyári napon rútul itt hagytál és én nagyon féltem akkor, de rá kellett jönnöm, hogy az itteni kétlábúak nagyon rendesek, szeretnek, imádnak. Azóta már nem kétlábúaknak hívom õket, hanem CSALÁD-nak, van a Gazdi, a GazdiAnyu, GazdiApu akiért nagyon repes a kicsi szívem, meg hát itt van még Nagy Vörös, Szürke és a két Nyávogó is. Igen ez így kerek, s két hónap után kezdem igazán elhinni, hogy õk CSALÁD-om nem fognak elhagyni, mindig szeretni fognak, még akkor is, ha épp valamilyüket szétrágom, letépem. De azért hogy megnyugodjon a lelkem minden áldott reggel körbe rohanom a Családom és ellenõrzöm, hogy mindegyik tagja meg van-e .

Pedig ha tudnátok, nem voltam s vagyok még igazán jó kutya, magam mögött tudva kicsiny életem elõzõ 10 hónapját, amikor még a senki kutyája voltam. Úgy nõttem, mint a dudva, vadon, szabadon, szabályok nélkül, ott utáltam meg a többi jobb sorsú kutyát, és igen neki megyek én bármelyiknek csak nyissa ki a száját. Nem igazán hat meg hogy hatszor nagyobb nálam, s a Gazdi rendszeresen mondja, hogy egy roppantás és végem lenne, de nem érdekel. Ha meglátom õket, elborít a köd, és menni akarok verekedni velük.

A Gazdi azt mondta. hogy majd errõl is lefogok szokni, szerinte többszörös visszaesõ kutyasüvölvény vagyok, mert van eszem, csak a kamaszkor már kezdi elvenni azt.

Ez a két hónap mióta a Családommal élek, nos nem volt zökkenõmentes. Elõször is egy komoly mûtéten voltam túl, amit csak megint a saját magamnak köszönhetek. Aztán megérkeztem a Családomhoz, akik bár szeretnek, de szigorú szabályokat és kompromisszumokat kötöttek velem.

Az elsõ héten a gazdi végig itthon volt velem, az elsõ naptól kezdve hagyta hogy magam kezdjem ki és megismerni a családom, fõleg Nagy Vöröst, Szürkét. S kapásból megismerkedtem az elsõ szabályokkal is, miszerint nem szabad és illik elvenni Szürke labdáját, fõleg hogy nekem is van sajátom. Nem illik a Nyávogó bundáját megkóstolni, s attól, mert valami az enyém és elmegy mellette Nagy Vörös vagy Szürke attól annak nem szabad neki menni, mert nem akarja azt tõlem elvenni.

Nagyon fura és zavaró volt ez nekem, sokszor kiült rajtam a kétségbe esés, hisz minden új volt számomra. A család, a szeretet, a biztonságérzése ami Nagy Vörösbõl, Szürkébõl de még a Nyávogókból is árad, a szabályok amik nagyon-nagyon nem tetszettek és ennek hangot is adtam, de a Gazda jó nevelõ igyekezett jobb belátásra bírni. S különben is nagyon féltem hogy majd ennem sem adnak, de új dolgokat mutatott nekem hogy a szám is tátva maradt. S persze megtudta, hogy nem ismerem a kenyeret, soha nem láttam zöldséget, a sajtfalat, a virsli, a hús, de még az elém rakott tápra is eleinte csak meredten bámultam.

Az elsõ étkezéskor kiderült hogy a kultúrált étkezés szabályait sem ismerem, elfutkostam, kapkodtam, bele akartam enni a többiek tányérjába, vagy épp azoknak neki menni mert náluk étel van. A gazda ezt is nagyon türelmesen oldotta meg, eleinte magam ettem külön és ott állt végig mellettem. Ha elakartam menni, akkor szépen visszafordított hogy egyek. Aztán a fogyasztási mennyiségemmel sem volt kibékülve, de Te Réka Anyu megnyugtattad, hogy idõvel fogok majd rendesen is enni. Bár a gazda szerint továbbra is csak fotoszintetizálok, de ahhoz képest amikor ide kerültem már sokkal vastagabb vagyok. Ma már a többiekkel egy helyiségben eszem, és nem szaladgálok el a tálam mellõl megtanultam, hogy ha ott hagyom, akkor a gazdi eltünteti és csak a következõ étkezésnél láthatom.

A gazdi szerint nagyon furán néztem rá, amikor elõször elébem rakott egy számomra óriás csontot, én csak pislogtam nem értettem mit kezdjek vele, õ meg nevetve biztatott hogy kóstoljam meg jó íze van, és ne pislogjak mert lesznek ennél sokkalta nagyobb cupákok is amikkel meg kell majd birkóznom. S mivel Szürke és Nagy Vörös olyan jó ízûen ette én is megkóstoltam és szemem elõtt valami igazi mámor kép jelent meg…. Feledtetve elõzõ életem minden éhségét, és kukázását.

Ezek egy normál jól szocializált fiatal kölyökkutya életében meg sem jelennek, nem úgy mint nálam. Nekünk mentett ebeknek sokkal több türelem kell, fontosak a következetes szabályok amiket azért betudunk tartani, és megfelelõen gondoskodnak rólunk itt nem csak az étkeztetésre és a szeretetre gondolok, hanem hogy kellõen lefárasszanak minket, ne legyen kedvünk hisztizni, rombolni, szökni.

Szerencsém van a gazdival az elsõ naptól kezdve kialakított életritmusba csöppentem, határozott idõben (kisebb csúszásokkal) játék, etetés, külön foglalkozás, közös foglalkozás. Minden hajnalban velem kezdi a napot, játszik velem, biztat, dicsér, lelkesít! Ilyen itthoni foglalkozások által tanultam meg, hogy nem szeretik, ha hisztizem, és különben sem érek el vele semmit. Megtanultam hogy mindig sor kerül rám, amikor eljön az én idõm, és akkor csak rám figyel a gazda és az összes szeretete csak rám irányul. Nem megy ez sem egyik percrõl a másikra, ezért is van szerencsém, mert nagyon türelmes velem. Itthon a kertben tanultam meg hogy a Hozzám! az nagyon fontos vezényszó és szuper dolog mindent azonnal ott hagyni amikor ezt hallom, mert a gazdi nagyon boldog együtt örülünk és még finom illatos falatkát is kapok tõle. Ezt a szót hallottam az étkezések elõtt is, de ma már nincs szükség erre, mert a gazdi mögött csóválok és ellenõrzöm, hogy biztos elég finomságot rak-e a tálamba. S itt kerültek a fejembe az apport, hozd szavak - hmm mindig imádtam cipekedni és futkosni a számban dolgokkal-, de megtanultam hogy a legjobb dolog, ha azokat a gazdához viszem. (a videón három hete voltam a családomnál)
Max apport munka <br />3 hete éltem a családommal
Hihetetlen hogy tud örülni ilyen apróságoknak, s el se tudjátok képzelni, hogy milyen nagy boldogságot okoz ez az én lelkemnek, amikor ilyen piti kis dolgokért akkora örömáriát csap. Megerõsíti bennem a hitet, hogy igen is jó a kedvére a tenni, s hogy a kétlábúak nem is olyan rosszak, mint ahogy én emlékszem rájuk.

Sokat köszönhetek Nagy Vörösnek és Szürkének is, akik megtanítottak játszani, egerekre vadászni, úszni. S imádok velük versenyre kelni a Nagy-gyepen, bár mindig én veszítek, mert õk sokkal nagyobbak nálam, de mégis a versengés izgalma átjárja csontjaink. Soha nem hagynak el, ha lemaradok visszatérnek hozzám, és hívnak hogy szedjem a lábacskáimat mert ránk vár a Gazda. Aki persze mindig mindent lát, azt is amikor megakartam kóstolni a tejillatú lepényt a földön, és messzirõl dörrent a fúúj, így nem volt kedvem megkóstolni.

Igen a séták, nagyon szeretem most már õket, de az elején én kiakartam futni a világból. A gazdi szerint ma sincs ez másképp, és igen haza fele úgy húzok mint egy kis ökör, én akarok leghamarabb haza érni, mert otthonról biztos hogy nem fognak kitenni. Pedig a gazdának eszébe se jut az ilyesmi, de én félek, hogy megint az út szélén végzem kikötve. De idõvel majd ez az érzés is biztos halványulni fog, mint a félelmem hogy reggel arra ébredek, hogy eltûnt a Családom.

Sétálni eleinte 10 méteres hosszú pórázon vittek engemet GazdiAnyuval közösen, majd hagytak szöszölni, és felhangzott a kertben már annyiszor gyakorolt hozzám! Vezényszó és én repültem a Szürkével és a Nagy Vörössel a gazdihoz, aki hatalmas öröm táncot lejtett hármunkkal, amikor felcsendült GazdiAnyu hangja és az ismert parancs, és mi rohantunk vissza. Ezt nagyon sokszor eljátszottuk még a séta ideje alatt, mindig nagy dicséretet kaptunk. Bár én egyszer nem hallottam rendesen de ekkor futásnak eredt mindenki és mire felnéztem már csak a porfelhõt láttam amint tõlem távolodtak. Bizony inamba szaladt a bátorságom felhúztam a nyúlcipõt és uzsgyi utánuk. Mielõtt utolértem volna õket, a Gazdi egyszer csak megpördült leguggolt, széttárta a karját és hangos Maax hozzám! okos nagyon okos szavakkal biztatott, én pedig beugrottam a karjai közzé, hogy lám itt vagyok, s bár nem figyeltem rá de soha többet nem fog elõfordulni ilyen.





Az első közös séta
Aztán egy késõbbi séta alkalmával egy behívás után, lecsatolta rólam a 10 méterest és a szokott jól van, mehetsz játszani szavakkal újra elengedett futni. Bár hangjában éreztem egy kis aggódást és félelmet, de jó kutya voltam és ekkor futottam elõször igazán versenyt a Szürkével. Aki talán jobban örült annak hogy szabadon futkorászom mint én magam, és játszottunk ennek örömére egy nagyot.

Ma már a séta területre érve mindig szabadon futkorászom a többiekkel, de a gazdi idõnként magához hív, pórázra vesz -ezek miatt sem hisztizem már mint régebben-, sétálnom kell vele szépen láb mellett, vagy csak éppen türelmesen várakozunk egy keveset, majd újra elenged és mehetek kedvemre játszani. Hazainduláskor mindig szól, hogy megyünk haza, így amikor pórázra vesz minket, nem leszünk szomorúak mert tudjuk, hogy mára ennyi volt, de holnap úgyis jövünk újra.

Most ismerkedem a hatalmas tej illatú tehenekkel, akiket nem szabad megugatnom, és nem szabad õket megkóstolni sem a séta területünkön. A gazda ilyenkor pórázra vesz, és ha csendben eltudok menni mellettük, akkor mindig dicsér, ha bezzeg ugatok egyet is azonnal jön a mérges énje és morcog hogy fúúj, nem szabad. Büszke azért rám, mert a második találkozón már eltudtam három mellett menni anélkül hogy ugattam volna, és ha õ azt mondja ne menjek vissza hozzájuk akkor én szót fogadok.

Izgalmas kis kalandjaim vannak kis családommal a sétákon mindig történik valami, megtanultam egerészni, fára mászni, megtanultam és imádok úszni, vízbõl is szívesen kihozok dolgokat a gazdinak. Imádok versenyt úszni Szürkével, bár idõnként átgázol rajtam mint egy teherhajó, igaz én meg a farkába szoktam néha csimpaszkodni és úgy úszunk. Nagy Vöröst továbbra is rajongásig szeretem, nagyon jót lehet vele birkózni, játszani.






Indra és Max a folyónál
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz